Dudás György atya visszaemlékezése

<<

Recsegő hangos padlón járkálni úgy, hogy este a szobatársad ne ébredjen fel… „Büdös szoba”, amiben nem lakott senki csak a Damján kör használta raktárként… Régi elhasznált bútorok… Egérüldözés késő este a vizsgaidőszakban… Talán lehetne még folytatni azt a sort, ami miatt a szeminárium évek sok kellemetlenséget okoztak – merem mondani – azoknak akik akkor bent voltunk, ami 60 körüli létszám volt akkor. Mindezeket a nehézségeket azonban felülmúlták azok a pillanatok, amelyeket a közösségben megélhettem. Hosszantartó virrasztások, hétfő esti kiscsoportos beszélgetések, punkták, lelkigyakorlatok, komoly viták a társalgóban, Damján kórussal való fellépések és még lehet folytatni a sort olyan eseményekkel, amelyek mind azt fejlesztették bennem, hogy kilépjek a saját komfortzónámból és merjek újat és többet megtapasztalni abból, hogy ki az Isten, milyen az Egyház és hogy ki is vagyok én igazán. Még ha sokan is (talán jogosan) állítják, hogy a szeminárium nem készít fel az „életre”, az olykor szoros és feszített napirend, a szigorúnak és értelmetlennek tűnő szabályok ráébresztettek a papi lét egyik kulcsára, mégpedig arra, hogy élő és gyümölcsöző Istenkapcsolat nélkül bárhová is kerülök akkor el leszek veszve. Minden cselekedetemnek, minden munkámnak a forrása a vele való kapcsolat. Nem nekem kell megváltani a világot, hiszen azt már Krisztus megtette. Nekem a feladatom az, hogy ezt az örömhírt a szolgálatom által hirdessem azoknak, akik rám vannak bízva. A szemináriumban tanulhattam meg ezt – amit a mai napig tanulok -, hogy először vele lenni és azután cselekedni, de ez utóbbit sem nélküle, hanem vele együtt. Mindez a felismerés is hozzá járult ahhoz, hogy később papi jelmondatomként a 126 zsoltár első versét válasszam: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak annak építői."

Dudás György atya