Gorcsa Péter visszaemlékezése
A szeminárium fennállásának 75. évfordulójára
A szemináriumi élet a kurzusban, egy évfolyamban egy testvéries közösséget jelentett. Egy csapat vagyunk, akik arra készülünk, hogy az Isten szőlőjének jó munkásai lehessünk. Emellett viszont volt egy másik csapat, a focicsapatunk, akikkel fizikálisan is készültünk, hogy harcoljunk egymásért a pályán is. Jézus is tizenkét embert hívott el, hogy összedolgozzanak, hogy harcoljanak egymásért, hogy csapatban legyenek, hogy segítsék egymást és példát mutassanak. De nem csak a pályán járt az eszünk a focin...
Világosan él bennem ma is az emlék. Tavasz volt, jó idő, és vártuk az esti vacsorát. Az udvaron már elkészült a mélygarázs és vártuk a műfüves kispályát (ami a mai napig nem készült el). Viszont már használtuk a területet focizásra. Előtte ezen a helyen nyolc szolgálati lakás volt, amelyet a mi időnkben bontottak el (2009-2010). Addig a szemináriumi kápolna mint „gyakorló tér” (1985-ös bejegyzés szerint) védett volt a kíváncsi szemektől és a labdáktól, de elérkezett az az este.
Kedves gyerekkori jóbarátomra – aki azóta már pap és két gyermek édesapja, és akivel hét évet voltunk együtt a gimnáziumot és a főiskolát is beleszámolva, és 2003 óta rendszeresen fociztunk együtt – egyszer csak rákiáltottam: „Most add be!” Ő pedig a tőle szokásos módon: az étkező bejáratától szabályosan, a feje fölött bedobta az 5-ös focilabdát a 20 méterre lévő pályára. Ezt pedig én felhívásként éltem meg arra, hogy berúgjam a 30 méterre lévő 50x90-es kiskapura. Hát nem sikerült...
A labda elindult a kápolna felé, pontosan az ablak felé. „Óh, máskor is volt már ilyen!” – gondoltam magamban, mert sokat fociztunk a templomkertekben. Az óriási kápolna ablakhoz közeledett a labda. „Pattanj vissza, pattanj vissza” – mormoltam magamban, de nem.
Nagy csörömpölés hallatszott. Berúgtam a szemináriumi ikonikus kápolna ablakát! Te jó ég, mit fog szólni a püspök? Mit fog szólni, hogy az üvegszilánkok megrongálták a székét? Egy bőr püspöki trón volt akkoriban az ablak alatt. Nagy röhögésben tört ki az udvar. Én sietve rohantam a kápolnába, hogy lássam mi történt, és segítséget kérhessek! Nem volt szép látvány, de nem történt nagy baj. A püspöki trón túlélte. Hála Hamza Berti bácsinak, aki pár nap alatt kijavította a betört ablakot.
A prefektus atyának elmondtam, és mondtam, hogy kifizetem, amit kell. Előttem nem nevetett, mert komolyabb baj is lehetett volna, de nem tudott komolyan haragudni.
Elmondhatom, hogy a szeminárium történetében én vagyok az egyetlen, aki berúgtam labdával véletlenül a kápolna ablakát!
Gorcsa Péter atya
(2013-as évfolyam)
