In memoriam Csermely Tibor

2024. február 19-én elhunyt dr. Csermely Tibor tanár, közíró, a katolikus egyház akolitusa, főiskolánk korábbi oktatója.

Ivancsó István atya soraival búcsúzunk tőle, aki 90. születésnapján köszöntötte őt az alábbi írással:

„Főbátyám”!

Engedd meg, hogy 90. születésnapod alkalmából így köszöntselek. Emlékszel, mily sokszor derültünk azon, hogy a Pregun Pistával alkotott triumvirátusunkban ez volt a megszólítási forma. Ám komolyabbra fordítva: a köztünk lévő közel két évtizednyi korkülönbség, valamint ötven éves ismeretség kezdeti csodálata, majd tisztelete, végül barátsága alapján feljogosítva érzem magam erre.

Gazdagította irodalmunkat

Valóban sirató, „kései sirató” lenne, ha a kilencven esztendő tunyaságban telt volna. Ámde Csermely Tibor tanár úr esetében szó sincs erről. Mert ő – József Attilával – még kilenc évtizeddel a vállán is „küzd és kibékül s nem hal bele”! Antonius shakespeare-i gyászbeszéde sem érvényesül itt, nemcsak azért, mert nem temetni jöttem Caesart, hanem dicsérni Csermely tanár urat (bár tiltakozna ellene), de azért is, mert nem abban hiszek, hogy „a rossz, mit ember tesz”, csak az éli túl őt. Tanúsítom, hogy egykori osztály- és költőtársával tudja és vallja, hogy a jót „nem elég akarni: de tenni, tenni kell”, s tette mindig, és teszi most is. Hogy mennyi jót tett pedagógusi pályafutásának hatvan éve alatt, azt valójában csak a jó Isten tudja. Hogy mennyivel gazdagította irodalmunk, társaságunk, közéletünk, hitünk széles tárházát, azt majd az utódok mondják el. De mi is tudjuk: a lelke, elméje, szelleme mélyén rejtőző szentírási „régi és ó kincseket” nem rejtette véka alá.

Még most is – petőfisen – „börtönéből szabadul sas lelke”, szobájának négy fala közé szorított életteréből, ha írásról, publikálásról van szó. Hála Istennek, mozgáskényszere nem akadályozza íráskényszerét!

Buzdít és bátorít

Főbátyám! Köszönöm, hogy ott lehetek az „Imrék” között, akiket az újságban még most is buzdítasz és bátorítasz az oly gyönyörű – és általad is megélt – szép pedagógusi pályán. Köszönöm, hogy jó ideig együtt taníthattuk kispapjainkat is. Köszönöm, hogy határokat nem ismerő figyelmességeddel még legutóbbi köteteddel is megtiszteltél, mint az előzőekkel is.

Végezetül azt kívánom, hogy rajtad ne teljesedjék a zsoltáros szava: az ember életkora „hetven esztendő, jó erőben nyolcvan esztendő, s mi azok felett van, az fáradság és fájdalom”. Kilencven fölött is adjon az Úristen „egészséget, békességet és áldást, számos boldog éven át”!