Nagyböjt első vasárnapja alkalmából Horváth Tamás atya gondolatait osztjuk meg.

 

A téli napforduló után két hónappal, nagyböjt első vasárnapján, az emberi szív tele van a fény, a világosság iránti egyre nagyobb vágyakozással. Sőt, az Örök Világosság, Jézus Krisztus iránti vágyunk még erősebb, hiszen ő nemcsak a külvilágot, hanem a lélek legbelsőbb világát is képes tündöklésbe borítani.

 

Így a nagyböjti időszak nem az elsötétedés ideje, hanem a megvilágosodás kezdete. Ma arra fordítjuk a figyelmünket, hogy a Jézustól kapott bölcsesség és tudás gyökeresen megfordíthatja az életünket, elhozhatja a várva-várt világosságot egyéni életünk szellemi telének sötétségébe. A nagyböjtöt megélni és bűnbánatot tartani azt is jelenti, hogy az ember elhatározza magát egy gyökeresen más életforma mellett és új – addig talán ismeretlen – ösvényen indul el, miközben átformálja saját létezésének alapjait. Ám hathatósan menni csak világosságban lehet, hiszen „aki nappal jár, nem botlik meg, mert látja a világ világosságát, aki éjszaka jár, megbotlik, mert nincs világossága”. (Jn 11,9-10)

Ezért is vagyunk ma különösen hálásak azért, hogy Jézus Krisztusban feltündöklött az a Nap, mely megvilágítja életútjainkat, megláttatja azokat a rögöket, buktatókat melyek veszélyt jelentenek számunkra az előhaladásban. Ugyanakkor a fény segít saját magunkat is elhelyezni az Isten felé vezető úton. Megvilágítja az igazságot, láttatja a jó és a rossz dolgokat is saját valóságunkban. Mindemellett az isteni fény lassan-lassan lámpásokká akar alakítani minket, amit nem „azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban.” (Mt 5,15)

A szentképek tisztelete így válik fontossá a mai napon. Lakásaink, otthonaink és templomaink szentképei a világosságra emlékeztetnek, és az Isten felé vezető új, kivilágított utakra irányítanak minket. S egyben arra is felhívják a figyelmet, hogy nekünk is világítókká kell válni, sajátjaink és családtagjaink kísérésében.

Ha pedig úgy érezzük, hogy csak a sötétség vesz minket körbe – mert akár betegség, vagy akár baleset miatt elveszítettük látásunkat, vagy éppenséggel képtelenek vagyunk önállóan lépdelni – akkor mindenképpen szükség van valakire, aki segít az elindulásunkban, járás-kelésünkben. Ez a személy Krisztus Urunk, az Atyának változhatatlan képmása, és az ő anyaszentegyháza. Fontos azonban tudatosítani, hogy elindulni, menni, haladni az Isten felé mindannyiunk feladata lett, már a megkeresztelésünktől fogva.

 

Nagyböjt első vasárnapján, az evangéliumban említett Natánael is elindult az addig ismeretlen Krisztus irányába, s „amikor Jézus meglátta Natánaelt, amint feléje tartott, ezt mondta róla: „Lám, egy igazi izraelita, akiben nincs semmi álnokság.” (Jn 1,47) Jézus megvilágosította, feltárta és elfogadta a feléje közeledő őszinte ember szívét. Aki pedig megtapasztalja ezt az isteni figyelmességet és személyes szeretetet, az Natánaelhez hasonlóan csak egy dolgot képes ezután mondani: „Mester, te vagy az Isten Fia”! (Jn 1,49)

Ez a nagyböjt első fontos állomása. Feltárni és átadni szívünket Jézus Krisztusnak, hogy aztán megvallva őt, már az ő világosságában haladhassunk előre az Atya felé.

 

szöveg: Horváth Tamás

fotó: Mudrák Attila

Linkajánló


Kapcsolat


H-4400 Nyíregyháza, Bethlen G. u. 13-19.
+36 42 597-600