A püspöki szinódus küldetése - interjú Dario Vitali teológussal

A Dario Vitali professzorral, a zsinaton résztvevő teológiai szakértők koordinátorával készített interjút Horváth Tamás atya fordította magyar nyelvre. A professzor, aki a Szinódusi Főtitkárság és a Hittani Kongregáció konzultora, valamint a Pápai Gergely Egyetem dogmatika tanszékvezetője 2022 júniusában Párbeszéd a Katolikus Egyház jövőképéről címmel tartott előadást főiskolánkon.

Október 4-én kezdődött el a püspöki szinódus, az első olyan szinódus, amelyet Ferenc pápa 2018. szeptember 15-én aláírt „Episcopalis communio” kezdetű apostoli konstitúciójának normái szerint tartanak. „Egy szinodális egyházért: közösség, részvétel és küldetés” a címe a püspöki szinódus XVI. rendes közgyűlésének, melynek első ülésszaka kezdődött meg. De ez nem csupán egy esemény, hanem már az első ülése annak a folyamatnak, amely még 2021. október 10-én kezdődött el. Ez az ülés ugyanakkor egy újabb szakaszt nyit meg, ami majd a jövő év októberében tartandó második ülésszakkal zárul. Ez az első alkalom, hogy a résztvevők között találhatunk hetven nem püspök aktív résztvevőt, akik szavazati joggal is bírnak, valamint jelen van mintegy ötven szakértő, akik részben előadók, részben teológusok. 

Ez „az első alkalom, hogy a zsinat ekkleziológiáját alkalmazzák, mellyel az első évezred szinodális gyakorlatát igyekeznek helyreállítani” - mondja P. Dario Vitali, a Pápai Gergely Egyetem (Róma) Teológiai Dogmatika Tanszékének ekkleziológia professzora, akit Ferenc pápa a zsinaton résztvevő teológiai szakértők koordinátorává nevezett ki. Rajta keresztül láthatunk bele ennek a folyamatnak a módszerébe és okaiba, amely a legalapvetőbb dimenzióra összpontosít, vagyis ami elidegeníthetetlen és sürgető az egyház életében, tudniillik: a szinodalitás.

Professzor úr, hogyan fog zajlani a munka? Milyen újdonságok lesznek a múlthoz képest?

Míg a korábbi szinódusokon a munka a plenáris közgyűlésen (általános gyűlésen) kezdődött, majd a munkacsoportok (kiscsoportos megbeszélés) ülésein folytatódott, most a sorrend megfordul: a kiscsoportokkal kezdjük, amelyek az Instrumentum laboris által előirányzott különböző témákkal foglalkoznak: a szinodalitásról, a közösségről, a misszióról és a részvételről.

Az Ön teológiai, szakértői koordinátor szerepe sem volt betervezve. Mégis miben áll ez a feladat?

Ez egy olyan funkció, amelyet az „Episcopalis communio” kezdetű apostoli konstitúció módosított. A koordinátor ugyanis segíti a szakértői csoport csapatmunkáját, amely a gyűlés új módszertanának gyakorlatához kapcsolódik.

Elmagyarázná röviden ezt az új módszertant?

Ferenc pápa azt kérte, hogy az egész egyház vegyen részt, mindenki legyen főszereplő az Isten népe ekkleziológiájának logikájában. Ez magyarázza azt, hogy az „Episcopalis communio” (apostoli konstitúció) miért alakítja át a szinódust egy eseményből fázisokon keresztül megnyilvánuló folyamattá. Az első fázisban az egész egyház és azon belül az egyház minden tagja vett részt – az Isten népével való konzultáción keresztül a részegyházakban – majd két különböző fázisban a püspöki konferenciákon és a kontinentális gyűléseken keresztül. A II. Vatikáni Zsinat szerint, Isten népe akkor tölti be ténylegesen a feladatát, amikor Krisztus prófétai feladatában részesül (LG 12).

Ezért vesznek részt teljes mértékben a közgyűlésben a nem püspöki tagok, akik ugyan nem Isten népének képviseletében vannak jelen, de mégis tanúi a szinódusi folyamat egységének. Jelenlétük és részvételük azt üzeni, hogy a szinódus nem egy körülhatárolt gyűlés, valamint, hogy az első szakasz elengedhetetlen a témák teljes megismeréséhez. A tárgyalt témák pedig azok, amelyek az Isten népe konzultációjából születtek.

Tehát ezzel a szinódussal, úgy gondolja, hogy több mint fél évszázaddal a zsinat után, most először kezdjük alkalmazni a zsinat ekkleziológiáját?

Pontosan. Ez a szinódusi folyamat lehetővé teszi az egyház minden alanyának a részvételét, és így az egész egyház részvételét. Ennek a folyamatnak az első szakasza lehetővé tette, hogy Isten egész népét meghallgassák. És kérem, hogy a „N” a Nép szóban nagybetűvel legyen írva... mert Isten Népe az egyház, mint a megkereszteltek összessége, a sensus fidei alanyaként vesz részt. Az tehát, hogy Isten szent népével kezdjük a szinódusi folyamatot, megfelel a zsinat elvárásának. A Lumen Gentium konstitúció tartalmaz egy fejezetet Isten Népéről, mely egy „kopernikuszi fordulatot” jelent az ekkléziológiában: hiszen az egyenlőséget a különbségek elé helyezi, a megkereszteltek méltóságát a hierarchikus funkciók elé, amelyek egyébként pedig az egyház szolgálatában állnak.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Azt jelenti, hogy a keresztség által kapott alapvető hivatás az, hogy Isten gyermekei legyünk. A keresztségi méltóság elsőbbsége meghatározza az Isten Népe saját funkciójának visszanyerését is, amely ezzel ismét aktív alannyá válik az egyház életében. A zsinat visszaadja nekünk Isten szent népének sajátos szerepét, amelyet sensus fidei vagy sensum fidelium néven ismerünk, vagyis a hívők teljességét, akik „infallible in credendo” (tévedhetetlenek amikor hisznek – „Ez azt jeleni, hogy amikor a nép hisz, nem téved, még akkor sem, ha nem talál szavakat hite kifejezésére” [vö. Evangelii gaudium 119 – a ford.]). A népnek ez az a tulajdonsága, amelyre IX. Pius és X. Pius bizonyítékként hivatkozott a szeplőtelen fogantatás és Mária mennybevétele dogmájának kihirdetésekor, ami most újra visszatér, hogy az egész szinódusi folyamat kezdeti mozzanata legyen.

És mi a pásztorok feladata ebben a folyamatban?

Elengedhetetlen kapcsolat van a sensum fidelium alkalmazása és a főpásztorok tanításának alkalmazása között a szinódusi folyamat során. A püspökök a prófétai funkció megnyilvánulásaként a helyzetek megismerésben és megkülönböztetésében vesznek részt az alapján, ami Isten Népétől származik. Tisztában vagyok vele, hogy a „megkülönböztetés” szót túlzásba viszik, de hangsúlyozni kell, hogy a püspökök funkciója, Isten Népének funkciójával szoros kapcsolatban áll. Szent Pál arra figyelmeztet, hogy ne oltsuk ki a Lelket, ne vessük meg a prófétai beszédet, vizsgáljunk felül mindent, és a jót tartsuk meg (1Tessz 5,19-21).

A pápa gyakran említi, hogy „a szinódus főszereplője a Szentlélek”. Elmagyarázná röviden, hogy ez mit jelent?

A II. Vatikáni Zsinat második ülésszakán egy bejrúti maronita püspök, Ignatius Ziadé provokatív kérdése visszhangzott a teremben. Ez a püspök azt kérdezte: „latin egyház, mit tettél a Szentlélekkel?” Történelmi okokból a nyugati egyház inkább hallgatott a Lélek jelenlétéről, és inkább az egyház látható intézményi aspektusát részesítette előnyben. A Lélek jelenlétének és működésének visszaszerzése az egyházban a zsinat másik nagy vívmánya. Másrészt, ha az egyház zarándok - így fejezi ki a zsinat -, és úton van az Isten országa felé, akkor muszáj a Szentlélekre hallgatni annak érdekében, hogy megismerjük az előre vezető utat.

De hogyan lehet konkrétan a Szentlélekre hallgatni?

A pápa gyakran mondja: figyeljünk, hogy meghalljuk a Szentlelket. Ha a Szentlélek a keresztségben adatik, akkor a Lélek meghallgatásának első lépése az, hogy Isten szent népére hallgatunk. Az egész szinódusi folyamat a Lélekre való hallgatás műve: az Isten Népével való konzultáció és a főpapok megkülönböztető, felismerő munkája. Ugyanaz a Lélek, amely Isten szent népét vezeti, vezeti a pásztorait, főpapjait is. Ebből az egybehangzó meghallgatásból derül majd ki, hogy mit mond a Lélek az egyháznak.

Tehát az egyház a forrásokhoz való visszatéréssel halad előre?

A II. Vatikáni Zsinat a forrásokhoz való visszatérést az egyházban nem módszertani bájolgásnak, hanem az igazság választásaként fogta fel. A zsinat visszaállította az atyák egyházának modelljét, anélkül, hogy bármilyen módon lemondott volna a második évezred dogmatikai fejlődéséről. Ezért volt képes arra, hogy az egyház hierarchikus alkotmányába beépítse a primátus tanát, és hogy újragondolja az egyház hierarchikus felépítését Isten népének szolgálatában.

A katolikus egyháznak ez a visszatérése vezetett az egyháznak, mint az egyházak testének (vö. LG 23) újraértelmezéséhez. A szinódusi folyamat ezt a zsinati ekkleziológiát alkalmazza, visszaállítva az első évezred ideális szinodális gyakorlatát. Ezért mondhatjuk, hogy az egyház egyszerre hierarchikus és szinodális.

Lényegében mi a végső célja ennek a folyamatnak?

Az egyház szinodális stílusának és formájának meggyökereztetése oly’ módon, hogy a szinodalitás, mint az egyház lényegi dimenziója, átalakíthatja és át is kell, hogy alakítsa magát az egyházat, annak életét, intézményeit, gondolkodásmódját és munkáját, küldetését. Ez tehát azt jelenti, hogy sok mindent felülvizsgálunk ennek a konstitutív elvnek a fényében, amely a hagyomány barázdájában érlelődött a zsinat folytonosságban, és amely nem mond ellent a minden idők egyházának, hanem új fényben világítja meg azt, azzal az újdonsággal, ami pedig mindig benne van a kegyelem rendjében; vagyis nova et vetera: új, mert régi. 

Szöveg:https://www.avvenire.it/chiesa/pagine/sinodo-vescovi-la-chiesa-cambia-e-torna-alle-origini-intervista-a-teologo-vitali)

Fordította: Horváth Tamás

Fotó: www.unigre.it