Egy nap az Aggteleki karszton
Június 3-án főiskolánk legkalandvágyóbb munkatársai közös kiránduláson vettek részt. A csapatépítő napról Kührner Éva főkönyvtáros készített élménybeszámolót.
Épphogy átléptük nyár küszöbét, szombaton kora reggel kis csapat sürgött forgott a főiskola előtti parkolóban. A fiúk, János és Laci, vizes zsugorokat cipeltek, Mariann kávés termoszt és poharakat pakolt a szeminárium kis buszába. Orsika is befutott, majd megérkeztek a GH-s hölgyek is, Judit és Erika. Angelika pedig egyenesen a piacról jött egy csokor virággal. Miután mind együtt voltunk, indulhatott a menet, Polgári Bence atya kalauzolásával egyenesen a Bódva völgye felé véve az irányt. Bence atya hozta családját is, hisz számukra kis nosztalgiát is jelentett ez az út. Korábbi szolgálati helye környékére tért vissza. Gondos tervezéssel készítette elő a kirándulást, és nagy szeretettel kalauzolt bennünket.
Utunk első megállója egy Bódvarákó és Tornaszentandrás között szigetszerűen kiemelkedő, több mint 300 méter magas hegy lábánál volt. Ezt a spanyolos hangzású, de szláv eredetű Esztramos (sztrm=meredek) nevet viselő mészkőhegyet Bél Mátyás említette először a 18. század első felében. Gazdag, jó minőségű vasérce miatt már 1830-tól művelésben volt. Állítólag a világhírű Solingeni acélnak is szolgáltatott alapanyagot. Az érctelér kimerülését a kohászatban használt mészkőbányászat követte.
A bányászati tevékenység felhagyása után, 1995-től a világörökség részévé vált természetvédelmi területet ma már a turisták vehetik birtokukba. Mi magunk is megtettük a kisebb túrának is felfogható félórás gyalogutat az Esztramos fennsíkjáig. A hatalmas platóra felérve ipari épületek romjain átjutva gyönyörű látvány tárult elénk. Egy kb. félszáz méteres sziklaorom meredezett az ég felé. A lábunk alatt apró nőszirom, leánykökörcsin és nagy mennyiségű fürtös kőtörőfű, amelyek mind-mind védelmet élveznek, akárcsak az Esztramoson felfedezett 8 barlang, melyek közül egy fokozottan védett, a bennük élő különböző denevérfajokkal együtt.
A sziklaormon 2020 nyarán hét, 50-70 méter hosszúságú „via ferrata”-t azaz vasalt utat létesítettek. A mászóutakat sisakkal a fejünkön és magunkat sodronykötelekhez kötve lehetett csak végigjárni Bartha József iskolaigazgató és lelkes tanítványai segítségével. Csoportunk férfi tagjai élen jártak ebben a sportban, zerge módra egymás után többször is végig szökellve a legnehezebben mászható szirteken is. Nem maradtak le ügyességben a Polgári család tagjai sem, beleértve a legfiatalabb korosztályt is. Hátrányban csak mi, kis növésű lányok, asszonyok voltunk, akiknek egy-egy kapaszkodó közötti távolság is kihívást jelentett. És ekkor mindig ott termett egy segítőkész kolléga, aki kisegített a bajból. Megható volt és azóta is könnybe lábad a szemünk, amikor Polgári Dorottya és Fecske Laci segítségének és bíztatásának köszönhetően sikerült kikecmeregni egy reménytelennek tartott helyzetből. Sikerült! Ölelkeztünk össze a végén! Ez a már-már erőn felüli teljesítmény bizonyította, hogy mire képes az emberi akarat, a hit, és milyen ereje van az összefogásnak, mely reményeink szerint továbbra is elkísér mindnyájunkat a mindennapokban is!
Következő programunk az Esztramos legvédettebb kincsének, a Földvári Aladár barlangnak felkeresése volt. A kőfejtő 312 méteres szintjén nyíló, 1964-ben megnyílt és először ekkor leírt barlang hazánk egyik legkorábban kialakult, kétmillió éves barlangja, melyre a bányászati tevékenység során bukkantak. A három nagy méretű teremből és a hozzájuk kapcsolódó oldalfülkékből álló egyszintes barlang közel 200 méter hosszú és érdekessége a termek vízszintes mennyezete, mely az egykori karsztvízszintet jelzi. Különleges képződményei a mennyezetről lelógó, és ahhoz kis felületen csatlakozó, nagyméretű kőtömbök. Ezeknek a többsége azonban ma már a talajon hever, mert nem bírta ki a kőbányászati robbantásokat és leszakadtak. Ez volt az első olyan barlang Magyarországon, amelynél megmaradása érdekében alkalmazták az 1961. évi barlangvédelmi törvényt. A szín- és formagazdag cseppköveket – cseppkőzászlókat és borsóköveket – helyenként több centiméter vastagságban borítja puha és mattfehér hegyitej, mely Magyarországon egyedülálló. Ugyancsak ritkaság a gravitáció törvényeinek ellentmondóan, itt oldalirányban fejlődő ún. heliktit cseppkövek gazdag állománya. Az Aggteleki Nemzeti Park gondnoksága alatt álló barlangot Vozák László szakvezetésével jártuk be, fejünkön védősisakkal és fejlámpával. A lámpa fényében néha fel-fel tűnt egy-egy fejjel lefelé lógó, szárnyával betakaródzó kis patkós denevér.
Az Esztramos meredélyét elhagyva rövidesen egy útszéli keresztnél álltunk meg, ahova egy rövid ima kíséretében elhelyeztük az Angelika gondoskodása révén magunkkal hozott virágcsokrot.
Ezt követően iskolaigazgató vezetőnk meginvitált büszkesége, a néhány hét múlva már Martonyiban vendégeket is fogadó jurtatábor megtekintésére. E rövid pihenő után újabb erdei séta következett a falu melletti erdőben lévő pálos kolostor- és templomromhoz.
A Boldog Özséb esztergomi kanonok által életre hívott egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend a 13. század elejétől máig működik. A rendet hétszáz esztendeje 1308-ban ismerte el a pápa, erről a templom előtt egy tábla is megemlékezik. Tagjai régen magányosan vagy kisebb csoportban éltek eldugott helyeken. Nyomaikat az ország minden szegletében fellelhetjük erdők mélyén, de ma már sajnos romos állapotban. A Szent Pál szerzeteseinek reguláját követő pálos emlékek egyik legépebben megmaradt helye a Martonyi melletti erdőben látható egyhajós gótikus templom és kolostorrom, melyet 2001-ben többnyire önerőből próbált megmenteni a helyi közösség. Az évszázadok során romossá vált templomot befedték, a kolostor falait kiásták és némileg konzerválták, de az azóta eltelt több mint két évtized alatt a romokat ismét sűrű növényzet takarta be. A méreteiben is impozáns templomban lévő, a korábbi romos állapotot idéző hatalmas farönk előtt fotóval állítottunk emléket annak, hogy ott jártunk.
A sok mozgástól jócskán megéhezve érkeztünk a vacsora színhelyére Edelényben, a Bárány nevet viselő igazán tetszetős küllemű étterembe, amely a városka legjelentősebb látnivalója a L’Hullier-Coburg kastély szomszédságában található. A múzeumba betérni már nem lehetett, így a gazdag program után csak a has örömeinek áldoztunk. Megköszönve Bence atya gondos szervező munkáját jóízűen fogyasztottuk el a kiadós vacsorát.
A hazafelé vezető utat végigcsacsogva, élményekkel gazdagodva, lelkileg feltöltekezve tértünk haza abban a reményben, hogy lesz folytatás.
Az élményeket lejegyezte: Kührner Éva
Fotók: Bátorné Bodán Judit, Polgári Bence
