Európai keresztény, magyar világpolgár - Lukács László halálára

Életének 87. évében elhunyt Lukács László piarista szerzetes. Munkássága nemcsak a teológia tudományos művelése terén volt jelentős, de az egész magyar hittudományi felsőoktatás számos területére maradandó hatást gyakorolt, így főiskolánk működésére is. Lukács Lászlóra, aki számos görögkatolikus hallgatónak és oktatónak volt tanára, intézményünk nem egy oktatójával kollegiális viszonyt ápolt, Görföl Tibor, főiskolánk oktatója emlékezik alábbi írásában.

Főiskolai tevékenysége során valláspedagógiai óráit Lukács László rendszeresen azzal kezdte, hogy udvariasan és körültekintően, mégis határozottan arra kérte hallgatóit, próbálják meg elmondani, miként imádkoznak. Nem kívánt kéretlenül bebocsátást nyerni a fiatalok belső világába, de meggyőződése volt, hogy az Istenhez fűződő személyes viszony szorosan összefügg azzal, ahogyan valaki megpróbálja megjeleníteni mások számára a hit tartalmait és a keresztény élet egész szellemiségét. Ízig-vérig pedagógus volt, aki tudta, hogy a kereszténység sorsa nem független a keresztények magatartásától, és abban akart segítséget nyújtani, hogy a kereszténység képviselői szellemi felkészültséggel, másokra nyitottan és szerénységtől áthatott határozottsággal tegyenek tanúságot a hitükről, mert jórészt ettől függ vallásuk történelmi helyzete. Tanárként, tudósként, intézményvezetőként, szerkesztőként, könyvkiadóként és lelkiatyaként egyaránt a kereszténységnek, de mondjuk ki nyugodtan: Jézus Krisztusnak ezt a vonzóan gazdag és bátran kezdeményező tanúsítását próbálta lehetővé tenni.

Nem könnyű összefoglalni, mi minden volt fontos a február 25-én elhunyt tudós szerzetes számára, de kétségtelen, hogy a következők a legfontosabbak közé tartoztak: a szerzetesség, a teológiai gondolkodás, a pedagógia, az irodalom és a kortárs kultúrával folytatott párbeszéd. A szerzetességet az Egyház különlegesen nagy kincsének tartotta, és nem mindig értette, hogy kitüntetett szerepe miért nem egyértelmű mindenki számára. A teológiai gondolkodás a lételeme volt. Piarista szerzetes lévén anyanyelvi szinten beszélte a pedagógia nyelvét, s úgy törődött másokkal, hogy nem habozott nyesegetni szertelenségeiket, amit nem utolsósorban azok a szerzők is megtapasztaltak, akiknek az írásait szerkesztőként kézbe vette. Az irodalomnak már korán elkötelezte magát, és első doktori fokozatát irodalomtudományból szerezte. A kortárs kultúrában pedig elegáns otthonossággal mozgott, irtózott a bezárkózástól, különösen kiterjedt kapcsolati hálót tartott fenn, s a közgazdaságtudománytól a szociológiáig, a filozófiától az elméleti fizikáig terjedt az érdeklődése. Úgy vélte, megsínylené Krisztus ügye, ha nem lennének olyanok, akik éberen figyelik koruk szellemi és történelmi folyamatait, s párbeszédbe is bocsátkoznak koruk nagy vonulataival.

Bevallása szerint két igazi mestere volt: a lelkiség terén Thomas Merton, a teológia terén Romano Guardini. Az amerikai trappista szerzetes a legteljesebb befelé fordulás és a korjelenségek felé forduló élénk érdeklődés elegyét testesítette meg számára, a német teológus a kulturális igényt, azt a látásmódot, amely a keresztény gondolkodást nem tartja elválaszthatónak az irodalom és a művészetek iránti érdeklődéstől.  

Szellemi alkatának mindezek a vonásai termékeny hatást fejtettek ki érett felnőttkorának két legdédelgetettebb „gyermekében”: a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolában és a Vigilia folyóiratban. A szerzetesség és a teológia belső összetartozása nem szorult igazolásra a szemében, és hallatlan lehetőséget látott abban, hogy a nemzetközi intézményként működő szerzetesrendek az egész világra kiterjedő tapasztalataikat összegezve tudnak újabb és újabb horizontokat nyitni az érdeklődő fiatalok előtt. Nemcsak a Sapientia alapító rektora volt, de a hittudományi felsőoktatás számos területére maradandó hatást gyakorolt. A Vigilia, amelynek a magyar folyóiratok történetében páratlan módon 1984-től harmincöt évig állt az élén, irányítása alatt maga lett a tágasság. Éppoly fesztelenül társalgott a lap hasábjain Franz König bíborossal, mint a pszichológus Viktor Frankllal, és arra törekedett, hogy a magyar olvasó szoros kapcsolatban maradhasson a világegyház életével, s közben a magyar irodalmat, a magyar történelmet és a magyar művészetet is részletesen megismerhesse.

Lukács László ugyanis európai keresztény volt, soha nem kérdőjeleződött meg számára az európai, a nyugati tájékozódás alapvető jelentősége, s nyelvi felkészültségének köszönhetően olyan jelenségekre is rá tudott világítani, amelyek elzárva maradtak túlnyomórészt németes műveltségű kollégái elől. Nemcsak a francia teológia új felvetéseire volt érzékeny, de már akkor képviselni próbálta az angol nyelvterület szellemi vívmányait, amikor az ilyesmi még ritkaságszámba ment a magyar katolicizmusban. Angol műveltségének kézzelfogható következménye volt, hogy szakavatott ismerője lett John Henry Newman életművének, és eredeti módon felhasználta az időközben szentté avatott angol bíborosnak a „kontinentális” olvasó számára olykor szokatlanul csengő okfejtéseit. Ugyanilyen megragadó volt számára a szentséggel való találkozás egy másik esete: szoros kapcsolatba került Teréz anyával, s a Teréz anya könyveinek, leveleinek és életrajzainak magyar olvasói talán nem is tudják, kettejük milyen mély belső kapcsolata volt a záloga annak, hogy az azóta szintén szentként tisztelt szerzetesnővér megismerhetővé vált Magyarországon.

Európai identitása természetessé tette számára, hogy a világegyház az otthona, és igazi katolikus világpolgár lett, akit nem egy földrészen sokan ismertek. Ezt a fajta katolikus kozmopolitizmust azonban magyar emberként élte át, és amit a világegyház tágasságából megismert, azt közkinccsé akarta tenni a hazai Egyházban. Élete egyik legnagyobb élménye a világegyház átfogó modern önreflexiója, a II. vatikáni zsinat friss lendülete volt, és szenvedve tűrte, hogy Kelet-Európában nem mindig találkozott a zsinati szellem érvényesülésével.

Ahányan ismerték Lukács Lászlót, talán annyiféle képet őriznek róla. Sokaknak bizonyára mindörökre tanár marad, aki hálás volt azért, hogy dogmatikát oktathatott, és volt ízlése ahhoz, hogy mélységükben és tágasságukban mutassa be a keresztény igazságokat. Ízlés ahhoz kellett, hogy korának legkiválóbb szellemeit hívja segítségül munkájához, és műveiket hallgatói kezébe is adja: Joseph Ratzinger Bevezetés a keresztény hit világába című klasszikusa az ő keze nyomán vált könyvsikerré nálunk, az amerikai Avery Dulles teológiai bevezetései az ő kezdeményezésére váltak megkerülhetetlen tankönyvekké, s egyéb tan- és kézikönyvek mellett modern klasszikusok egész sorát tette hozzáférhetővé, Walter Kaspertől Josef Pieperen át Wolfgang Beinertig, nemcsak az előadóteremben, de a hívő mindennapok számára is. Mások emlékezetében talán inkább szerkesztőként fog élni, aki 1989 után egy sokszorosan megváltozott világban töretlen érdeklődéssel kereste azokat a témákat, amelyek keresztény megközelítést igényelnek. Kétségkívül vannak, akik lelkigyakorlatos mesterként fogják számon tartani, mert úgy hallották beszélni a keresztény Istenről, hogy attól megváltozott az életük.

És vannak néhányan, akik nem fogják elfelejteni a visszavonult professzor szinte eldugott kis dolgozószobáját a Sapientia könyvtárának sarkában. Annak ellenére ugyanis, hogy számos nyilvános feladatot látott el (nemcsak főszerkesztőként és rektorként, de 1989 és 1995 között a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Kommunikációs irodájának vezetőjeként, majd a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsának munkatársaként), Lukács Lászlóban mindig megmaradt valami a szerzetesek rejtettségéből és végső magányából. Kevesen tudják, hogy névtelenül is milyen sokat tett olyan ügyekért, amelyek az Egyház egész csoportjainak életére hatással vannak: a népszerű Youcat-sorozat számos tagját ma például neki köszönhetően használják hitoktatók ezerszámra. Még kevesebben tudják, hogy a háttérből miként vett részt intenzíven II. János Pál magyarországi útjának előkészítésében. Azt pedig alig néhányan sejtik, milyen fényes karrierlehetőségek nyíltak előtte még a rendszerváltás előtt, de nem tudta összeegyeztetni őket a lelkiismeretével. Ez a szerzetesi alapállás életének számtalan elemében tükröződött.

Az elmúlt tíz évben sok-sok veszteség érte a magyar katolikus szellemi életet: Fila Bélával a mélybe lehatoló teológiai gondolkodás atyja távozott (2014-ben), Nemeshegyi Péterrel a világvallásokkal párbeszédet folytató katolicizmus nesztorja (2020-ban), Szabó Ferenccel az irodalom és a teológiatörténet tudós kutatásának szimbóluma (2022-ben), Lukács Lászlóval pedig most a világegyház intellektuális képviseletének doyenje. Akik még a zarándokegyházban tevékenykednek, akkor maradnak hűek hozzájuk, ha nem engednek abból a szellemi minőségből, amelyet egész életükkel küzdöttek ki mindannyiunk javára.

Fotó: Magyar Kurír