;

Hosszú az út Székelyföldről Nyíregyházáig - interjú Balogh Alfréd papnövendékkel

Mesélj kicsit a gyermekkorodról, kérlek!

Brassóban születtem és nevelkedtem, ám mint majdnem minden brassói magyarnak,  székelyföldi gyökereim vannak, a Háromszék vármegyei Gelence faluból származom. Számomra mindig Háromszék volt az otthon, pedig megfordultam már egy-két helyen.

Az ortodox egyházban váltam kereszténnyé, mivel családom egyik része ortodox gyökerekkel rendelkezett. A családom másik része, amellyel felnőttem, római katolikus (az egyik ágon pedig dédszüleim a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez tartozó Székely Külhoni Helynökséghez tartoztak magyar görögkatolikusokként).

Bár katolikusnak éreztem magam, de ugyanolyan fontos volt számomra, amikor “a pópa” megkent szent olajjal és az Istenszülő ikonja előtt imádkozhattam az ortodox templomban.

Akkor tudatosultak bennem jobban a dolgok, amikor gimnáziumba jelentkeztem Gyulafehérvárra, egy római katolikus fiúiskolába. A kötelező vasárnapi szentmise után mindig átmentem 15-20 percre az ortodox Szent Liturgiára, és sokszor vacsoráról is elkéstem, mert éppen akkor volt a vecsernye. Persze mindez titokban történt, és egyszer botrány is lett ebből, hiszen szentségekhez is mindkét felekezetnél járultam, és ez kiderült. Ekkoriban tudtam meg, hogy létezik egy katolikus-ortodox féle “keverék”, amit görögkatolikusnak hívnak, és hogy lényegében én is az vagyok.

Amikor kimertem mondani, hogy görögkatolikus pap szeretnék lenni, szembesítettek azzal, hogy a román görögkatolikus egyház milyen negatív szerepet játszott a trianoni határok meghúzásában és a magyar nemzet megcsonkításában.

Ekkor lettek bennem komoly kételyek, majd egy szerelmi csalódás is hozzájárult ahhoz, hogy eldöntöttem, szerzetes leszek.  

Miként teltek a szerzetességben töltött éveid?

Amikor 19 éves lettem, jelentkeztem Nagyváradra a premontreiekhez, ami egy tanító rend. Tudtam, hogy pap szeretnék lenni, és azt is tudtam, hogy szeretnék diákokkal foglalkozni, tanítani.

Egy reggeli szentmise alkalmával katolizáltam, és az esti imaóra keretén belül már rám is adták a szerzetesi ruhát. Nagyon érdekes, ugyanakkor nehéz időszak volt. Rengeteg mindent tanultam a rendtársaimtól, a premontrei szerzetes atyáktól. Egy évet voltam Nagyváradon, közben sokat voltam Gödöllőn és Csornán.

Ezt követően két évig voltam Rómában, a rend fő elöljáróságán tanulni. Nehéz helyzetben voltam egyedüli magyarként. Kezdetben a nyelvet sem beszéltem, és alig ismertem bárkit is a városban. Körülbelül tizenöt évvel voltam fiatalabb a legfiatalabb rendtársamnál, ott voltak a mindennapi teendők, szerzetesi kötelezettségek, tanulmányok, néha az egyházi bürokrácia okozta csalódások és ennek tetejébe, gyakran beteg is voltam.

Habár közben olyan baráti kapcsolatokat, tudást és élményeket szereztem, melyek felejthetetlenek maradnak, ezen tapasztalatok közepette jöttem rá arra, hogy vagy nem is volt igazán, vagy addigra elmúlt a szerzetesi hivatásom. Sokáig próbáltam elfojtani a kérdéseimet, a kételyeimet, de mivel testileg és lelkileg is teljesen kimerültem: eljöttem.

Ha jól tudom, ez után ismét egy másik országban folytatódott az útkeresésed?

Római tanulmányaim alatt gyakran jártam Franciaországban, ahol beteg édesapámat látogattam meg.

Így találkoztam a Touloni Egyházmegye püspökével, aki Franciaország egyik legjobban működő egyházmegyéjét vezette 250 pappal és számos pap- és szerzetesnövendékkel.

A püspök nyíltan megmondta: csak akkor van rám igénye, ha szeretném a keleti hátteremet érvényesíteni, ugyanis görög hívek vannak, papjuk viszont nincs. Nagyon megörültem neki, és azonnal igent mondtam.

Itt is hasonló problémákkal indultam; nem beszéltem a nyelvet, és a szerzetességből való friss távozásom sem tette könnyűvé a helyzetet.

Egy évig egy háromezer lelkes falusi közösségnél szolgáltam. A plébánián hárman voltak papok, négyen voltunk kispapok és volt egy kedvesnővér is. Nagyon erős hitélettel találkoztam ott: 200-250-en jártak vasárnaponként misére, volt egy katolikus iskola, ahol későbbiekben tanítottam is, körülbelül hetvenen jártak plébániai hittanórára.

A Covid alatt nem mehettem szemináriumba, de alapvetően ebben a közösség úgy éltünk, mintha egy szeminárium lett volna. Én voltam a közösség szakácsa, ami állandó munkát és kihívásokat jelentett.

A járvány alatt titokban a hitéletet is vittük tovább. Jöttek az emberek, beköszöntek, bekopogtak a plébánia ajtaján az éj közepén, áldoztak, gyóntak.

Közben online folytattam tovább a tanulmányaimat, és egy kanadai egyetemen lediplomáztam filozófiából. A Covid elmúltával úgy nézett ki, hogy délelőtt 8-tól egészen fél 3-ig tanítottam a helyi iskolában, 3-tól fél kilencig pedig óráim voltak (Kanada és Franciaország között nyolc óra az időeltolódás). Nem volt könnyű időszak, viszont nagyon sok szeretetet is kaptam.

Korábban sok hobbim volt, többek között az írás és színház. Nagyon szerettem állatokkal is foglalkozni. Arról is ismertek, hogy különféle tyúkfajokat tenyésztettem. Hasznos hobbi volt, mert egy kis pénzt is tudtam keresni vele. Az egyik vásárlómmal pedig addig-addig beszélgettünk, a végén megkeresztelkedett. Istennek különös humora van.

Miként kerültél végül a nyíregyházi papnevelő intézetbe és a főiskolára?

Lyonba jártam évente körülbelül négyszer-ötször a görögkatolikus parókiára a nagyobb ünnepekre szolgálni. Az ottaniak, bár kevesen vannak, nagyon összetartóak, fantasztikusan énekelnek, a liturgia után együtt ebédelnek és megvendégelik egymást. Az ottani parókus, Emánuel atya ismerte Fülöp metropolita atyát, és rábeszélt, hogy írjak neki egy levelet. Ettől eleinte elzárkóztam, mert már a második helyen voltam, és ráadásul nagyon szeretett és megbecsült mindenki.

Semmi kedvem nem volt írni, végül csak megtettem, hogy ne piszkáljanak ezzel többet, ezért egy körülbelül tízmondatos e-mailt küldtem, bemutatkoztam, és elmondtam, hogy mi a helyzet velem. Nem számítottam rá, ám mégis érkezett egy hihetetlenül pozitív és érdeklődő válasz.

Ezután felpörögtek az események: eljöttem Fülöp atyához, meglátogattam a szemináriumot, és úgy éreztem, hogy ez nekem való.

Nem tudtam semmit a főiskoláról, alig tudtam valamit a magyar görögkatolikus egyházról.

Tudtam ugyan, hogy van itt egy szeminárium, mert volt egy magyar görögkatolikus tanárnőm középiskolában, aki kérdezte, hogy miért nem jelentkezem Nyíregyházára, de akkoriban a képzés hosszúsága megrémített. És ha most mindent összevetek most járok a hetedik évnél, és már egy éve akár végezhettem volna, ha középiskola után rögtön idejövök.

De a Jóisten egy ennél bonyolultabb és… furfangosabb utat szánt nekem.

Milyenek voltak az első benyomásaid?

Amikor jöttem a felvételire, nagyon féltem, első pillantásra minden roppant formálisnak tűnt az előző helyekhez képest, viszont amikor bementem a tanulmányi osztályra a rengeteg külföldi papírommal, amiket mind el kellett fogadtatni, át kellett nézni; mindenki annyira segítőkész volt, hogy pillanatok alatt megoldották, ami külföldön hónapokon keresztül tartott volna.

Miközben a folyosón álltam és vártam, találkoztam egy atyával, akiről nem tudtam, hogy pap, tanár, és ráadásul rektorhelytettes. Odajött hozzám, bemutatkozott, és nagyon közvetlenül elbeszélgettünk. Régebben gyakran előfordult, hogy kényelmetlenül éreztem magam az életutam miatt: Franciaországból jöttem, előtte Rómában voltam, de amúgy erdélyi vagyok – de most valahogy minden kitisztult körülöttem.

Éreztél-e különbséget a korábbi intézmények és a Szent Atanáz-főiskola között?

Rómában körülbelül hatszázan voltunk az egyetemen, és ez egy nagy váltás, viszont itt pont azt éreztem meg, hogy a tanárok tudnak figyelni ránk.

És ha valamiből nagyon jó szeretnék lenni, például kutatni szeretnék, biztos, hogy támogatni és segíteni fognak benne. Egy nagy egyetemen könnyedén leráznak, itt ennek az ellenkezője van. Úgy érzem, hogy tudom kamatoztatni, amit magammal hoztam, és komolyan építeni is rá.

És akkor itt a mindennapjaidban is a helyedre kerültél? Most már tudsz magadra koncentrálni?

Feladat itt is sok van a szoros napirenden túl. A szemináriumban nagyon sok program van, és én vagyok felelős a kulturális programokért, emellett sekrestyés is vagyok, tehát van teendőm bőven.

Azt vettem észre, hogy mostanában sok minden alakul a civil hallgatók és a papnövendékek között. Nagyon pozitív irányba haladunk. Ez lehetőség a papnövendékek számára jövendőbeli kollégákkal, hitoktatókkal és laikus emberekkel találkozni, barátkozni és ugyanakkor lehetőség a civil hallgatóknak, hogy jobban megértsék és ismerjék, hogy kik állnak vagy fognak állni az egyházközségek szolgálatában.

Az adventi előadás, a kántálás, a hallgatói önkormányzat működése vagy a Görögbe fogadlak rendezvény mind egy szuper csapatról és jó közösségi munkáról tesz tanúságot.

Kinek tudnád jó szívvel ajánlani a főiskolát?

Szerintem az találja fel magát jól itt, aki meg tudja találni azt a területet, ami a legjobban érdekli, és foglalkozni szeretne vele. És a főiskola szerintem erre lehetőséget is ad. Minden biztosított ehhez, és a tanárok tudnak foglalkozni vele. Cikkeket is lehet megjeleníteni, és ott van a Tudományos Diákköri Konferencia is.

Nem kell mindenből a legjobbnak lenned, mert itt a tanáraink felismerik, hogy ki milyen típus vagy karakter, hogyan kell támogatni az útján, és ebben segítenek mindenkinek.