Orosz Gábor atya visszaemlékezése

<<

Ó, azok a szemináriumi évek!

            Nem, nem leszek ennyire nosztalgikus. De igen, szívesen gondolok vissza ezekre az évekre. Egy olyan időszak volt, ami meghatározta nem csupán a papságomat, de azt is, aki és amilyen vagyok.

Valahogy sosem éreztem magam annyira szabadnak, mint ott, a kispapok sorában. Pedig rendesen be volt táblázva minden egyes napunk: ébresztő, elmélkedés, Szent Liturgia, reggeli, fősuli, ebéd, imaóra, kimenő, tanulás, vacsora, elmélkedés, zsolozsma, alvás. Másnap pedig elölről az egész. Tudom, mindenki különböző karakter, s láttam, hogy sokaknak ez mennyire nehéz, de nekem valahogy ment, problémamentesen, sőt. Szerettem. Valahogy itt éreztem először, hogy mit is jelent a „Tartsd meg a rendet, s a rend megtart téged!” közmondás. Ráadásul olyan sokfélék voltunk, hogy bőven volt mit eltanulnunk egymástól. Kitől a zene szeretetét, mástól az emberekkel való foglalkozást, megint mástól az imádkozás szépségét. Picit talán közhelyes, de tényleg olyanok voltunk, mint egy nagy család. Az elöljárók mindhárman szinte minden étkezést velünk töltöttek, ami így utólag, családos fejjel visszagondolva, hatalmas áldozat volt értünk nemcsak tőlük, de saját gyerekeiktől, feleségüktől is. Ahogy az ember elsőévesként bekerült, megtanulta, hol a helye, mert a nagyobbakon látta, mit kell csinálni, hogyan kell csinálni, miért kell csinálni. Pedig nem tanítgattak ők minket a szemináriumi életre, de őket látva sajátítottuk s formáltuk saját képünkre azt mi magunk is. Később pedig, ahogy növekedtünk, másod-, harmad-, negyed-, ötödévesként egyre jobban éreztük a súlyát annak, hogyan élünk a többiek között, mert a kisebbeket már mi is tanítottuk azzal, s olykor talán még példaképeikké is lehettünk. Milyen izgalmas is volt másodévesként, mikor meg kellett kérnünk egy felsőbbévest, hogy beöltöztessen a reverendába, s milyen furcsa volt, mikor később már minket kértek fel erre a fiatalabbak. Milyen szép volt, mikor egy-egy szertartáson már elsőévesként láttuk, hogy ki az az idősebbek közül, aki ott van időben, sőt még korábban is, hogy már az imádságra is imádsággal készüljön, s később mi is ezt tettük, buzdítva a „kicsiket” ugyanerre, hiszen ennél fontosabbat talán nem is tanulhattunk és adhattunk volna át. Milyen jó is volt látni, ahogy támogattuk egymást a vizsgaidőszakok éjszakázásaiban, vagy mikor együtt eresztettük ki a gőzt egy közös filmezéssel a (persze nem mindig) a sikeres vizsgák után. Nem is beszélve a közös sportokról, énekkarokról, zenélésekről, mikulásműsorokról s még sorolhatnám.

Bárhogy is volt, bármi is történt, mind-mind ahhoz járult hozzá, hogy készüljünk valamire, mégpedig Krisztus követésére. Sokszor kérdezték mind az elöljárók, mind mások, hogy miért is akarok pap lenni, s erre az évek alatt kialakult bennem egyfajta válasz, de ez sokszor csupán felszínes, sablonos volt: hogy imádkozzak, hogy emberekkel foglalkozzak, mintha ezeket csak a papok tehetnék meg. De nem, a szeminárium lényege éppen  az volt, hogy megtanítson engem - s egyenként mindenkit -, hogy hogyan is tudom én személyesen követni Krisztust, s hogyan tudom majd hitelesen megélni azt, pont úgy, ahogy ő mondta: „Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon...”

Orosz Gábor atya

(2011-es évfolyam)