Tanulmányok

Tartalom

1. A magyar állam és a nemzetiségi egyházak viszonyának alakulása 1940-ig; 2. A magyar kormányzat második bécsi döntést követő nemzetiségpolitikai elképzelései a görögkatolikus egyház kapcsán; 3. A hajdúdorogi püspökség jogkiterjesztésének kudarca; 4. A Ritter-bizottság tevékenysége; 5. A Ritter-bizottság javaslata a visszacsatolás kérdésében; 6. A Ritter-bizottság javaslata a visszacsatolás kérdésében; 7. Következtetések 

KÖVETKEZTETÉSEK

A Ritter érsek vezette bizottság 1942-es észak-erdélyi vizitációja látleletet ad a korszakban a „hajdúdorogi kérdésként” számontartott problémahalmazról. Az ügy még a dualizmus időszakára nyúlik vissza, amikor 1912-ben létrehozták a hajdúdorogi püspökséget, ami egyszerre volt egy jogos igényre adott válasz és a magyar kormányzat újabb eszköze az – elsősorban román – kisebbséggel szembeni nemzetiségpolitikában. A kérdés az 1940-es második bécsi döntés után nyert ismét aktualitást, amikor a püspökség egykori területe visszatért Magyarországhoz, és a magyar kormányzat ismét ezt helyezte nemzetiségpolitikája egyházi vonulatának fókuszába. Azonban 1919-cel ellentétben a Szentszék ezúttal nem hozott gyors döntést, s nem támogatta a magyar kormányzat kérését a hajdúdorogi püspökség joghatóságának kiterjesztésére. Részben a halogató politikára válaszul, részben a hatósági – elsősorban katonai – nyomásnak engedve, az érintett egyházközségek híveinek egy jelentős része elhagyta görögkatolikus vallását.
A Ritter-bizottság 1942-es kiküldésének célja nem a kérdés megoldása – vagy annak előkészítése – volt, hanem a Szentszék halogató politikájának leplezése. Ezzel együtt a jelentés és annak mellékletei értékes forráscsokrot jelentenek: rávilágítanak az érintett felek álláspontjára, és segítenek megérteni a mögöttes célokat is. A kérdéssel foglalkoztam már a doktori dolgozatomban, akkor azonban csak diplomáciai jelentésekre támaszkodtam. Az időközben publikált jelentés szükségessé tette az akkori következtetések árnyalását.
Annak ellenére, hogy Ritter érsek részletes utasítást kapott, jelentésében valójában csak két kérdésre tér ki: a hajdúdorogi visszacsatolás kérdésére és a vele szorosan összefüggő rítus- és vallásváltoztatás problematikájára. Míg a visszacsatolás elnapolásának ügye már 1941 elején eldőlt, (a „mi lett volna, ha…” kérdéssel eljátszva) felvázolható a jelentés alapján a Szentszék várható döntése. Amennyiben a határok változatlanok maradtak volna a háborút követően is, a Szentszék nem támogatta volna a teljes visszacsatolást, hanem csak a nagyváradi és máramarosi püspökség magyar egyházközségeit csatolta volna vissza. Ezt kompromisszumos megoldásként lehetett volna tálalni, hiszen teljesíti a magyar kormányzat kérését a püspökség észak-erdélyi joghatóságának kérdésében, ugyanakkor a román híveket megóvja a közvetlen asszimilációs nyomástól. Ezt a döntést az érintett egyházi vezetők elfogadták volna. Megvalósulása esetén a lépés egy folyamat lezárásaként is értelmezhető. A görögkatolikus egyházban a 18. században megindult folyamat zárult volna le ezzel, amelynek során kialakult az egyházon belüli rítusok egy-egy népcsoportnak való megfeleltetése és a püspökségek határainak ehhez való igazítása. Ezzel tovább erősödött volna az egyházak nemzeti jellege – a román egyházrész esetében annak keleti jellege is.
Ugyanakkor nem világos, hogy a magyar fél – elsősorban Dudás püspök – miért adta fel korábbi követelését, és elégedett meg az egykori magyar–román határ menti egyházközségek – vagy azok egy részének – visszacsatolásával. Meglátásunk szerint a magyar hatósági nyomás leplezése volt a szándék, hiszen gyakorlatilag a magyar hatóságok számolták fel a székelyföldi egyházközségeket. Másrészt, valószínűleg azt is belátta, hogy a teljes visszacsatolást a Szentszék nem fogja támogatni a román egyház védelme érdekében. Harmadrészt Dudás püspök magatartását az is befolyásolhatta, hogy a székelyföldi hívek „felfedezése” csak a püspökség létrehozásakor került terítékre a magyar kormány javaslatára, az ottani egyházközségek nem vettek aktívan részt a hajdúdorogi mozgalomban, sőt helyi szerveződések sem jöttek létre.
A vallásváltoztatások terén is a halogató politika érvényesült, annak ellenére, hogy több tízezer hívő hagyta el vallását. Korábban a Szentszék hajlandó volt lépni ennek megakadályozása érdekében. Ez esetben nemcsak hogy nem lépett, hanem a rítusváltoztatások megnehezítésével valószínűleg növelte is a „hitehagyott” hívek számát. A Ritter-jelentés nyomán úgy tűnt, hogy a Szentszék hajlandó lesz a kérdés rendezésére, de végül elállt ezen szándékától is. Meglepő Rotta nuncius magatartása, aki kezdettől nem támogatta a kérdés rendezését, hiába sürgették római katolikus egyházi vezetők is. Míg korábban, budapesti nunciusként támogatta a magyar kormány kezdeményezéseit – ahogy az a korszakban elvárható volt –, nem világos, hogy e kérdésben miért változtatta meg álláspontját 1943-ra. A Keleti Kongregáció kezdettől ellenezte bármilyen kérdés végleges rendezését, ráadásul esetükben végig kimutatható a részrehajlás a román egyház irányába.
Így végső soron hiába törekedett a Szentszék kompromisszumos megoldásra: a kompromisszum az állam és egyházak irányába történt, és nem vette figyelembe a hívek jogos igényeit, hiába hangsúlyozta minden szereplő, hogy minden körülmények között ez a szempont a döntő.
Ugyanakkor fontos azt is megjegyezni, hogy a magyar állam szempontjából a kérdés nem jelent meg konfliktusként, mivel az állam számára a hívek etnikumának a megóvása volt a fontos, s e tekintetben szinte teljesen mellékes volt, hogy a hívek csak rítust vagy vallást is változtatnak, amennyiben az a kijelölt etnikai tér határain belül történt.
A kérdéskör kapcsán érdemes kitérni a szereplők magatartására, vélt vagy valós érdekeik képviseletére. Sok tekintetben a magyar állam és egyház és a román állam és egyház érdekei fedték egymást, ezért két táborról beszélhetünk. A jelentés alapján azonban kitűnik, hogy itt autonóm szereplőkről van szó, hiszen – ha csak árnyalatokban is, de – eltérő véle-ményt képviseltek, ez alapján pedig már nem érvényes a korábbi etnikai felosztás. A legmeglepőbb az események legfontosabb szereplőjének, Dudás püspöknek a magatartása, aki látszólag önként, korábbi kérésével ellentétben lemondott a teljes visszacsatolás szorgalmazásáról, és nem fejtett ki véleményt a rítusváltások kérdésében sem. Így magyar oldalról a római katolikus egyház képviselői játszották a döntő szerepet, s artikulálták véleményüket egy tisztán görögkatolikus egyházi kérdésben. Emellett megfigyelhető a szereplők eltérő befolyása, amely szerint Ritter érsek is kialakította véleményét. Míg román oldalon egyértelműen Hossu püspök véleménye volt döntő, magyar részről Serédi érsek, helyi vonatkozásban pedig Scheffler püspök véleménye volt a mérvadó, bár a vizitációban előbbi nem játszott döntő szerepet. A korábban élesen szemben álló magyar és román véleményhez képest e két vonatkozásban gyakorlatilag egyetértés volt a felek között a kérdés kezelését illetően.